hogyan fogadtam el önmagam

A szegénység nem bűn

A szegénység nem bűn

Megszületni nem nehéz.

2015. február 20. - Dacascos

Cigány családba születni szerintem baró dolog. Legalábbis így gondoltam egészen 6 éves koromig. A szüleimről. Édesapám sokat ivott. Ezt nagyon szégyelltem mindaddig, míg rá nem jöttem, hogy nem ő az egyetlen, aki italba fojtja bánatát. Talán csak az zavart ebben később, hogy apu nem olyan fenségesen emeli a kezéhez a poharat, mint Jockey Ewing a Dallas című sorozatból. Mondjuk nem is egy világban élnek. Az egyik gazdag, ultragazdag, a másik egy szegény munkásember. Mások apura biztosan rámondanák, alkoholista. Én nem teszem. Anyukámra egy szó illik, angyal. Ennél többet nem szeretnék, de kevesebbet pedig nem lehet róla elmondani. Az angyalok meg tényleg mindent megtesznek azért, hogy az embereket megóvják, védjék, szeressék, elfogadják. Anyu is így tett. Velünk. A gyerekeivel. Nekünk ő volt a védőszentünk, óvott minket, mindamellett megtett mindent azért, hogy gyerekként ne érezzük a különbséget gazdagság, illetve szegénység között.

"Tiszta udvar, rendes ház". Ez a felirat állt gyerekkoromban szinte minden ajtókapun. Nálunk nem volt. De ez nem jelentette azt, hogy rendetlenség lett volna. Sőt. Ahogy apám fogalmazott: "a patika hozzánk képest kutyafasza". Anyucinak igénye volt a tisztaságra, nálunk mindig mindennek megvolt a maga helye. Rend és fegyelem. Naponta mosta, sokszor kézzel tisztította a ruhánkat, amely kivasalva ott volt reggelente a székeken. Felébredve, a ruhákra pillantva, amelyet előző nap sárral, és homokkal tettünk színesebbé, de most varázsütésre visszaváltozott eredeti színűre, mindig ugyanaz a versrészlet jutott eszembe, egy József Attila aforizma; "mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk, és fejük fáj a vasalástól." Sosem értettem, honnan veszem ezeket a sorokat, hiszen nem emlékszem, hogy olvastam volna. Valószínűleg a tévé valamelyik Vers mindenkinek 5 perces adása inspirált arra, hogy ez megmaradjon a fejemben. Ilyenkor mindig csak azt kívántam, hogy anyunak ne legyen ezzel gondja, ne kelljen kézzel mosnia, és örökké éljen, mert én azt akarom! Soha! Azt hiszem, már idejekorán megismertem azt a szót, szegénység, a bőrömön pedig a jelentését.

 

Apukám, az én olvasatomban borral, a sörrel, vagy a kocsmában az éppen napi akcióban kapható itókával próbálta elfeledni, hogy édesanyját korán elveszítette. Szerintem a világgal is baja volt. Mintha mindig küzdene valami ellen, csak ő sem tudja ki, vagy mi az ellenség. Eleve a II. világháború alatt született. Ez biztos rányomhatta a bélyegét a gyerekkorára. Anyucim másik városból származik, más környezetben szocializálódott, miközben a korra jellemző volt a központi hatalom erőteljes megnyilvánulása. De a mi családunkat ez nemigen befolyásolta, vagy csak én nem éreztem. Gyerekkoromban szinte minden nap táncoltunk, a tévét néztük vagy harmincan egy szobában, mert csak nálunk volt az egyetlen a telepen, anyuék mindig énekeltek, mindenről sokat beszélgettünk. Azt hittem ez a világ gazdagsága! Légy boldog, örülj, aminek lehet, és élvezd azt, ami megadatott neked. Tévedtem, később derült ki, mekkorát.

 

A szüleimmel egy cigánytelepen laktunk. Először a bátyámmal, anyu, meg apu, majd 5 éves koromban húgom is megérkezett. Én azt, hogy az első 6,5 évemet egy szegényeknek, elsősorban cigány családoknak fenntartott, komfort nélküli házban töltöttem, csak később tudtam meg, másoktól. Mármint magát a tényt, hogy ez egy szükségtelep, köznyelven cigánytelep. Mit sem vettem észre abból, hogy szegények vagyunk, hiszen mindenem megvolt. Legalábbis gyerekként így éreztem. Nem hiányoltam semmit. A fürdést egy műanyag kádban oldottuk meg, a konyhában. Jó meleg volt, mert a kályhából ömlött a meleg, amikor kint hideg volt, nyáron pedig örültünk, hogy megfürödhetünk a hidegebb vízben, igazi felfrissülésnek éreztük. A konyhában gázpalack szolgáltatta az energiát, a rezsón pörkölt, rántott hús, sült csirke, sütemények, egyéb ínyencségek készültek. Volt vécénk is, igaz, az a lakáson kívül és pottyantós, azonban oda csak a mi családunk tagjai jártak. Még zárható is volt, így szerintem csak a mi tulajdonunkat képezte. Tévénk is volt, bár fekete-fehér, de ez teljesen normális volt a 80-as évek elején, Magyarországon legalábbis ebben a korban igen ritkaság számba ment a színes televízió. Sohasem éheztem, sosem fáztam, sosem féltem, és nem kellett arra gondolni sem, hogy nem lesz fedél a fejünk felett. A lakásunk számomra minden tekintetben kielégítő volt. Barátaim is voltak, elsősorban az óvodából, meg a környékről, na meg a szomszéd fiúk. 6 évesen megállapítottam, a világ csodaszép.

 

1983-ban elköltöztünk. Egy akkor épített társasházba, a Bankfaluba.Váratlanul ért, de mentem, hiszen kisgyerek voltam, aki épp elkezdte az első évet az általános iskolában, na meg követni kell ebben a korban a szüleink. A Bankfaluról azt hittem, az már egy másik város, de tévedtem. Ugyanannak a városnak csak egy másik része, amely az addigi lakóhelyünktől alig van egy kilométerre. Addig igencsak szűk közegben éltem, ami nem terjedt ki több, mint egy kilométeres körre. De ebben a körben én nagyon boldog voltam. Ahogy tágult ez a kör, úgy veszítettem el a boldogságérzetet, a tényt, hogy a pénz csak egy tárgy, de leginkább azt, hogy az emberek nem képesek mindenre a pénz érdekében! Tévedtem. Képesek.

süti beállítások módosítása